Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


intro_2.jpgNem vagyok túl népszerű, vidám, esetleg rendkívül szuggesztív. Nem rendelkezem különleges képességgel, az átlagosnál magasabb intelligenciával, nincs különleges szakmám, tudásom, hobbim. Ráadásul írni sem tudok rendesen – ahogy eddigi bemutatkozásom is bizonyítja – sorra tagadó szerkezetű mondatokat használok. Az irodalmiság megerőszakolása, ráadásul pesszimizmust sugall. Na, meg még ezek a kényszeredetten alkalmazott idegen kifejezések, hosszú körmondatok.
Mi is van még? – Majd menet közben kiderül…
Megalapozott lehet a kétkedés: mért írok bármit is, ha rendelkezem kellő önkritikával és a fenti hibáimat készséggel beismerem? Számomra egyértelmű: éppen ezért.
A túl nyilvános, közösségi, fórumos és egyéb önmegvalósító oldalakon nem kívánok senkit untatni hosszú elmélkedésekkel. Ugyanakkor nem is állnék be azok sorába sem, akik mások által kreált örökéletű okosságokat, cuki – vagy épp szomorkás – állat és babavideókat osztogatnak meg néhány keresetlen komment és kierőszakolt lájk reményében.
Idősödve, de valójában életkortól függetlenül haladtam a mainstream zónából egyre az underground felé. Tényleg van olyan, hogy átértékelsz helyzeteket, időszakokat, eseményeket és szándéktól függetlenül áthelyeződik a súlypont. Az sem szükséges feltétlenül, hogy épp józanabb, érettebb, higgadtabb vagy tudatosabb állapotban legyél.  Popularitásom nem tudatosan került feláldozásra, mint valami mártír vagy nagyokat mondó aszkéta esetében, egyszerűen pár vegetatív döntés jutatta háttérbe, némi mogorvaság, rigolya és őszinte érdektelenség biztonsági gyűrűjében.
Véges számú számtani eredményt szinte nem is kapunk annak a rengeteg frázisnak, közmondásnak, népi, és vallási bölcseletnek, sőt viccnek az összesítésével, melyek az őszinteség és szókimondás hátrányait és romlott termését szemléltetik. Más nevében ugyan nem beszélhetek egyetemes érzésekről – még a mesterséges intelligencia korában sem – valamiért mégis meggyőződésem, létezik valami univerzális késztetés az emberekben az igazmondásra, csak nem mindenkire hat megfelelő intenzitással.
Hazug, ködös, önámító hajlamom és előéletem, esetemben viszonylag hamar és rohamszerűen eredményezték a felismerést és szemléletváltást. Megmaradt készségeim – úgy, mint önelégültség, egoizmus, kényszeres büszkeség, valamint ítélkezési és kritikai szükséglet – gyorsító katalizátorként hatottak a reakcióra.
Ahhoz azonban, h szofisztikáljam az inkvizíció vagy épp az ellenreformáció történelmileg közismert szociopatizmusával kifejezésre juttatott, nem éppen trendi véleményemet, sokkal több idő és önmegtartóztatás kellett. Ez volna tehát a menekülőút számomra és velem együtt mindazoknak, akik nem kíváncsiak rám és sokszor szájba-köpködősen maliciózus megnyilvánulásaimra. Itt nem kell visszafognom magam és aki – valamilyen beteg indíttatásból – kíváncsi az ideológiámra, a szinte megformázatlanul, ön-cenzúrázatlanul és néha emésztetlenül felöklendezett látásmódomra, az kénye-kedvére tallózhat a témamegkötés-mentes kínálatban, vagy épp kritizálhatja írásaimat – felvállalva természetesen a riposztot… jó szórakozást, Betegek!